Megpróbáljuk összeházasítani Matolcsy Györgyöt egy ismeretlen brittel, és még az amerikai fegyvertartás kérdését is behozzuk a képbe.
Hagyjuk vagy ne hagyjuk? Nagyjából ebben a kérdésben foglalható össze a világtörténelem utolsó ötszáz éve. Hagyjuk a piacot és a polgárokat a saját fejük után menni, és majd úgyis helyreáll az egyensúly, vagy inkább adjunk át jogokat az államnak, védelmező öleléséért cserébe? Világviszonylatban a meccs jelenleg az első csapat javára áll. A gazdasági Nobel-díjat a klasszikus liberális gondolkodók javára tartják fenn, a laissez-faire hozzáállás a doktrína szintjére emelkedett, melyet jobb nem megkérdőjelezni, ha az ember nem akarja magára vonni a liberális gazdaságpolitika intézményes és önjelölt védelmezőinek nagy erejű haragját.
Ez történt például, amikor Magyarországon elfogadták az úgynevezett „chipsadót”, ami Matolcsy György felettébb unortodox tevékenységének is egy kiemelten érdekes fejezete. Ismert, a törvény értelmében az egészségtelennek ítélt mennyiségű cukrot tartalmazó élelmiszerek forgalmazói „egészségügyi különadót” fizetnek be az államnak. A lépést lehet kétségbeesett sarcnak tekinteni (aki rosszat akar látni, az nyilván rosszat is fog), de érdekes lehet, ha tudjuk, hogy a cukrok, csokik, csipszek és kólák megvámolása talán a magyar pénzügyminiszter legnépszerűbb húzása lenne külföldön, ha tudnának róla/érdekelné őket.
A töménytelen cukorfogyasztás ugyanis komoly károkat jelent az államnak – vagyis nekünk, neked, nekem – hiszen számos betegség okozója, amelyek kezelését ki kell fizetni. Az egészségügyi kiadásokért – és persze az elhízás más, nehezebben kifejezhető költségei, mint például hogy a kövér kormányhivatalnok alatt hamarabb elkopik a szék – valakinek fizetnie kell – miért ne az állja a számlát, aki felelős érte? Ez az úgynevezett Pigou-adók lényege: adózással egyenlíti ki a káros társadalmi hatásokat, ezzel egyrészt elveszi a kedvet a káros fogyasztástól, másrészt több befolyó forrással kompenzálja azt. A Pigou-adók unortodox módszernek számítanak, hiszen nyíltan beleszólnak a piac folyásába, egyfajta állami gátat emelnek a fogyasztó és az egészségtelen termék (vagy káros hatás) közé. Mégis számos hívük van: többek közt Gregory Mankiw, George W. Bush egykori gazdasági főtanácsadója, vagy Al Gore, egykori amerikai alelnök.
A magyar károsétel-fogyasztás komolyan csökkent, bár 1-2 milliárddal kevesebb folyt be az államkasszába, mint várták. Rövid távú haszonról azonban itt nem érdemes beszélni, inkább a negatív, káros trend megfordítása a lényeg – és ezt talán valamilyen minimális mértékben sikerült is elérni. Az állam beavatkozott a polgárok életébe, azért, hogy megvédje őket maguktól – és az édességek csábításától.
De mi a helyzet, ha az államnak valamilyen halálos fegyvertől kellene megvédeni az embereket, de mégsem teszi meg? A laissez-faire politika extrém diadala az amerikai fegyvertörvények, melyeket egyrészt az erős történelmi tradíció, másrészt viszont a politikába kőkeményen bebetonozott fegyverlobbi tart megdöbbentően lazán. A gyilkos fegyverek gyártói a legkisebb szabályozástól is félnek, logikájuk szerint ez olyan utat nyitna meg, melynek végén a fegyverek európai szintű tilalma áll. Ma az Egyesült Államokban a petárdákat jóval szigorúbban felügyelik, mint a fegyvereket, melyekkel évente több ezer embert ölnek meg. Az amerikaiak extrém szabadságjog-felfogása és a fegyverlobbi extrém módon liberális, minden szabályozást elvető álláspontja miatt fegyvertörvények reformja még most, a minden korábbinál brutálisabb newtowni mészárlás után sem látszik egészen elérhetőnek.
Abban talán minden jó érzésű európai egyetért, hogy az utóbbi esetben komolyan szükség lenne az állami beleszólásra, míg az elsőt talán sokan felesleges állami túlkapásnak minősítik – ez az utóbbi egyébként is különösen népszerű érv az Orbán-kormány kritikusainak körében. Az érdekes adat az, hogy a cukor valójában jóval halálosabb, mint a géppisztolyok: az Egyesült Államokban óvatos becslések szerint is több mint 50 ezer ember hal meg cukorbetegsége miatt. Ha tehát hiszünk abban, hogy a fegyvereket szabályozni kell, akkor még tízszer annyira hinnünk kell a kóla adóztatásában is. Érdekes módon az egészségügyi érvek ritkán kerültek elő a magyar médiában a chipsadó bevezetésének idején, talán azért, mert fontosabbnak tartjuk a pártoskodást, és nem látunk ki a bal-jobb oldal lövészárkából.